A résztvevő feladata, hogy a hallottakat gondosan lejegyzetelje, majd pedig rövid távú memóriájának közepébe belemagolja, hogy egy későbbi számonkérés alkalmával emlékezetébe tudja idézni. Ha mindez eredményes, akkor sikeresen “leoktattuk” a témát. Nem az embert, a témát. Sajnos kevés kivétellel az iskolai emlékeink az oktatásról szóltak, jóval kisebb arányban tanítottak nekünk meg bármit. Leginkább írni-olvasni, alapműveleteket végezni, jó esetben idegen nyelven beszélni. És persze a felnőttoktatásnak se véletlenül ez a neve. Megszoktuk a sok év alatt: lejegyzetelni, visszaismételni, elfelejteni. A tanításnál ezzel szemben nem az anyagot oktatjuk le, hanem a résztvevő személy van a gondolkodásunk középponjában, és neki adjuk át a tudományt, nagyjából úgy, mint ahogy a Gelato Rosa fagyizóban felépítik azokat a szép kis rózsákat a tölcsér tetejére. Ha meg akarsz tanítani valakinek valamit, akkor számos kérdést át kell gondolni, a teljesség igénye nélkül például:
- Az adott életkorú, előképzettségű, képességszintű résztvevő számára vajon milyen tartalom lenne hasznos, érthető, befogadható?
- Mi lenne az a tanulási folyamat, ami a végén valós tudást, képességfejlődést vagy viselkedésváltozást eredményez?
- Milyen méretű dózisokban van értelme adagolni a falatokat, hogy ne ürítse ki a tanuló az egészet emésztetlenül?
- Miként tudom a tartalmat kontextusba helyezni?
- Hogyan fogom felkelteni az érdeklődését a téma iránt?
- Hogyan tudom fenntartani a figyelmét? Milyen tanítás-módszertani elemeket lehetne ehhez bevetni?
- Miként tudnám elgondolkodtatni a résztvevőt?
- Hogyan tudom elősegíteni, hogy a résztvevő a meglévő tudásával, képességével összekapcsolja az újonnan tanultakat?
- Milyen feladatokat lehet adni, ahol gyakorolható vagy legalább kipróbálható, esetleg másokkal átbeszélhető a megtanult dolog?
- Milyen módszerrel tudom támogatni azt, hogy valamire használja a megszerzett tudást vagy képességet a jövőben (különben gyors ütemben elpárolog a sosem használt tudomány)?
