Van igazán jó barátod a munkahelyen?

Mondjuk az kb. látható, hogy az irodában ki-kivel bandázik, kávézik, ebédel, sportol, dohányzik, stb. Ugyanakkor vannak kollégák, akik sokat vagy rendszeresen távolról dolgoznak. A munkatársi kapcsolatok szempontjából a legnagyobb, legveszélyesebb különbség az iroda és a home office között az, hogy ez a kötődés egyáltalán nem alakul ki magától.  Az irodai barátságok többnyire a véletlen művei: együtt vártok a liftre vagy egy agyhalott prezentáció közben összenéztek vagy az ebédnél egymás mögött állva lenyűgözve bambultok a bámulatos képességgel parafapapucs minőségűre szárított csirkemellre és megszületik valami közös. Otthonról dolgozva ezek a spontán pillanatok nem lesznek.

Miért érdemel figyelmet a munkahelyi barátságra?

Ha belegondolunk, eléggé kézzelfogható élmény egy munkahelyi barát, aki meghallgat és tanácsot ad a káosz közepén vagy épp reményt nyújt akkor, amikor elcsesztünk valamit. Simán elképzelhető, hogy pont egy ilyen kapcsolat miatt nem adjuk fel egy pocsékul sikerült hét után sem. A távmunkás kolléga viszont fokozottan ki van téve az elszigetelődésnek. Az elszigetelt ember pedig ritkán panaszkodik nyíltan, inkább csendben elengedi a dolgokat, egyre kevésbé lesz jelen és végül már csak a minimumot hozza. Mire észreveszzük a problémát, lélekben már félig felmondott.

Fontos tudatosítanunk, hogy az elköteleződés mindig megelőzi a teljesítményt! A kötődés jön előbb és a jó minőségű munka ennek következtében alakul ki. Ha arra várunk, hogy előbb legyen meg a  jó teljesítmény és majd utána foglalkozunk a kapcsolatépítéssel, nagyon sokáig kell várnunk az eredményekre.

Amit az irodában a véletlen adott, azt most neked kell megszervezned

Könnyen belátható, hogy ami nem alakul ki magától, azt nekünk kell forszíroznunk. Azért ha lehet, ne úgy, hogy beleerőltetjük a bandát egy fékevesztett csapatépítésbe. Ez már akkor se működött, amikor a hívői még teli garatból evangelizálták, hogy ezután majd párját ritkító lesz a csapatmunka. A kényszerű csapatépítések meg a naptárba kötelezően beírt virtuális kávézások pontosan azt hozzák, amit ígérnek: egy feszengős, kötelező programot, ami csak mindenki idejét rabolja anélkül, hogy valódi értéket teremtene. A legjobb része az, amikor vége van.

Ehelyett sokkal jobban járunk ha a kapcsolódás lehetőségét magába a napi munkába építjük be. A megbeszéléseket (főleg ha online) érdemes az emberrel kezdeni, a feladatok ráérnek a második másodpercben is. :) Hagyjuk, hogy a résztvevők először magánemberként kapcsolódjanak be (érezzék, hogy valóban figyelünk rájuk) és csak utána borítsák ki a státusz-vödör tartalmát az asztalra. Bátorítsuk a kollégákat, hogy emeljék fel a telefont és hívják fel egymást ahelyett, hogy folyamatosan chatben írnának egymásnak. Ahogy az irodában is benézünk valakihez egy gyors kérdésre, megtehetjük ezt virtuálisan is. Persze lehet, hogy mindezek nem hoznak bámulatos fordulatot, de csökkentik az elszigetelődés kockázatát.

A csend, ami nincs benne a naptáradban

A távmunka igazi paradoxona az, hogy az emberek egyszerre lesznek elérhetőbbek és egyúttal távolabb tőled, mint valaha. Bármikor rájuk írhatsz, de valójában fogalmad sincs, mi zajlik bennük a monitor mögött. Vezetőként úgy is hozzá tudsz járulni az emberi kapcsolatok építéséhez, hogy biztosítod azt a biztonságos teret, ahol a problémák felszínre kerülhetnek, mielőtt komoly bajjá fajulnának. Egy olyan csapatban, ahol az emberek valóban kapcsolódnak egymáshoz könnyebb kezelni a kríziseket is: van, kihez fordulni, és van, aki azonnal és őszintén visszajelez. Nagyon hasznos, hogy az 1:1-ek benne vannak a naptáraitokban, hiszen így nagyobb valószínűséggel tartjátok meg, mintha spontán jutna eszedbe. Emellett érdemes azt is észben tartani, hogy a valódi kötődés szinte mindig a hivatalos kereteken kívül születik meg: egy telefonhívás, aminek nincs szigorú napirendje, egy gyors üzenet, ami nem kér számon semmit, csak őszintén megkérdezi, hogy van a másik. Ezek a spontán pillanatok sokkal mélyebben megmaradnak az emberekben, mint a kötelező heti státuszok.